Olvasok most egy könyvet, amelyet egy amerikai pszichiátria betegei & ápolói & orvosai írtak közösen. Elsősorban pszichiátriai betegeknek szól. Több témát vesz végig, és minden egyes témánál van egy rövid, hétköznapi ember számára is érthető, könnyen olvasható "szakmai" összefoglalás, és utána minden egyes beteg (azt hiszem 23 beteg szólal meg a könyvben) leírja a saját személyes véleményét, tapasztalatát az adott témában.

Pl. - Skizofrénia tünetei - Nálad hogy kezdődött?

- Skizofrénia gyógyszerei - Te miket szedsz és mit tapasztalsz?

- Kilátások - Mit mond a szakember és mit élsz meg Te, milyen az életed a betegség mellett?

stbstb.

Na mármost számomra az egyik legfeltűnőbb az volt a könyben, hogy mennyire folyamatos és erős az állandó orvos-beteg kapcsolat náluk. Baromi sokat hallottam már az amerikai egészségügyi rendszerről, és ezek közt nagyon sok rosszat is, de ha csak ezt a könyvet ragadom ki most, akkor elképesztően feltűnőnek tűnik a különbség a kinti pszichiáterek hozzáállása és azon magyar pszichiáterek hozzáállása között, akikkel eddig mi találkoztunk.

A testvéremet jelenleg 3 hetente látja a dokija kb 10 percre. A családra igazából nem kíváncsi, amennyire én látom. Legalábbis hiába írtam neki egyszer egy levelet, arról, hogy én milyen folyamatokat látok lejátszódni a testvéremnél, nem válaszolt rá egy sort sem. Engem ez egy kicsit (?) kétségbeejt, mert pl. ez az amerikai könyv is folyamatosan azt hangsúlyozza, hogy állandó orvos-beteg-családtag visszajelzés kell ahhoz, hogy tényleg jelentős eredményeket lehessen elérni. Hogy az orvos pontosan lássa, hogy milyen változások vannak, miket tapasztal a környezet, javulás van-e vagy stagnálás, vagy ne adj Isten, hanyatlás akármiben. Ugye ezek a gyógyszerek, amiket szedniük kell, nem éppen Béres-cseppek, észnél kell lenni velük. Oda is van írva a betegtájékoztató kis lapra, hogy "ha ilyen és ilyen tüneteket észlel, jelezze a kezelőorvosának", stb. Igen ám, de én bevallom, sokszor egyáltalán nem érzem azt, hogy a dokik erre komolyan figyelnének. Pedig nyilván nem véletlenül van odaírva, ez nem játék.

Fényeske is ezt írja a blogjában: "Attilát 4 éve kéthavonta egyszer látja az orvos, akkor is maximum öt percre, amíg a receptet megírja. Ha egyáltalán behívják a rendelőbe, és nem kihozzák a receptet és a kezébe nyomják. Ezt kevésnek találtam, ezért voltak más próbálkozásaim orvosokat illetően, de Attila nem volt hajlandó mással szóba állni. Így maradtunk itt, és a módszer változtatáson gondolkodtam. Kérdeztem a doktornőt, nem volna-e hasznos Attilának terápia, vagy heti rendszerességgel pszichiáter, de lebeszélt. Szerinte felesleges, mert ezt a betegséget nem tudják a szokásos "észosztással" gyógyítani. Ha nagy a baj, kérhető állandó terapeuta aki kimegy a családokhoz heti egyszer, és a felgyülemlett feszültséget igyekszik kordában tartani. Meglehet ez másoknál bejöhet, de én megint gondolkodóba estem: az oké, hogy kijön kedden, de mi lesz a hét többi napjával?"

Kérdés:

a) Ez tényleg így van? Tényleg felesleges a terápia...?

b) Vagy csak nincs idejük a dokiknak, és így akarják lerázni és megnyugtatni a családtagokat?

Ha az a) az igaz, akkor az amerikai könyvek (az összes, amit olvastam) miért hangsúlyozzák ennek az ellenkezőjét...?

Ha a b) az igaz, akkor viszont milyen alapon játszanak Istent ezek a dokik szerencsétlen családok felett? Én megértem, hogy "nincs idejük", de elképesztő mennyiségű pénzeket fizetünk ki TB-re, nem lehet igaz, hogy ezért cserébe nem "érdemeljük" meg azt, hogy ne kezeljenek minket úgy, mint reménytelen eseteket, akikre kár az idő is?

És erre mondhatná most azt a kedves olvasó, hogy ó, ez csak lóvé kérdése, biztos van olyan pszichiáter, aki magánbetegeket szívesen fogad külön pénzért. Hát, kérem szépen, hogy szóljon, akinek más a tapasztalata, de mi eddig akárhány pszichiátert kérdeztünk meg, hogy elvállalnák-e a testvéremen magánpraxisban pénzért, szinte mindtől azt a választ kaptuk, hogy "hát skizofrént azt nem". Az "túl macerás", meg "veszélyes vele egyedül maradni" (!). Ergo a magánpraxis bizony marad a kiégett háziasszonyok, stresszes üzletemberek és szerelmi bánatos tinik számára...? Most ez komoly?

Nem olyan ez, mintha egy matektanár csak azokat lenne hajlandó korrepetálni, akik négyesre állnak, de azokat nem, akik bukásra?

És aztán akkor megy a szomorkodás meg a sopánkodás, hogy sorra történnek ezek a tragédiák, mint a pécsi eset, vagy a tényői?

Soltész Ágnes szociológus, a Soteria Alapítvány kuratóriumának elnöke ennek kapcsán így nyilatkozott az Indexnek:

"Hangsúlyozta, hogy a pszichiáterek feladata csak a zárt intézményékben az, hogy felügyeljék, ellenőrizzék a betegek cselekedeteit - általában azonban a pszichiátria nem tudja ellátni jelen körülmények között ezt az ellenőrző funkciót, amit nagyrészt társadalmi nyomásnak tulajdonítunk, vagyis, hogy a pszichiátria megvédje a társadalmat a veszélyes emberektől, így csak eszközt, vagyis inkább gyógyszert adnak a kezükbe. Az egymásra, illetve a betegekre való odafigyelés társadalmi feladat, a közvetlen környezetükben élőknek kell felfigyelniük arra, hogy ha valaki segítségre szorul, ennek egyértelmű tünetei vannak.

Magyarországon egyébként nem látja biztosítottnak a feltételeket a megfelelő gyógyuláshoz, hiszen a rendszer hibájából adódóan, ha valaki bekerül az ellátásba, élethosszig benne is marad, még akkor is, ha csak átmeneti segítségre lenne szüksége. Így abból is beteget csinálnak, aki valójában nem is az."

HAHÓ!!! Itt vagyunk egy csomóan betegek családtagjai, akik minden tőlünk telhetőt megpróbálunk megtenni, de egyedül nem megy!!! Én elhiszem, hogy a dokik leterheltek, és kevés idejük jut 1-1 emberre, de nem pont ezért lenne mindenki érdeke, hogy bátorítsák a családok részvételét a segítségnyújtásban azzal, hogy odafigyelnek a visszajelzéseikre...? És lehetne azt, hogy az áldepis problémamentes esetekkel dumcsizás helyett (vagy legalább mellett) a valóban komoly betegekre fordítsák az időt...?

Igen, a környezetnek óriási felelőssége, de a dokiknak is, és amíg a két közeg nem figyel a másikra, és nem fog össze egymással, addig SEMMI NEM FOG VÁLTOZNI.

Vagy rosszul látom...? Mondjátok!!!